Húsz esztendővel ezelőtt a németek mindkét oldalon vésőkkel és csákányokkal tódultak az Európa megosztottságának gyalázatos szimbólumává lett berlini falhoz, hogy annak lerombolásával a hidegháborúnak is véget vessenek. A berliniek sírnak, tombolnak, sokan a puszta kezükkel döngölik a falat, igazi forradalmi hangulatban. Mennyivel igazabbak e képsorok, mint Alois Mock és Horn Gyula vasfüggöny-szabdalása, amelyhez a rossz nyelvek szerint az osztrák–magyar határon már hetekkel korábban elbontott műszaki határzár egy részét kellett újraépíteni, hogy a sajtó nyilvánossága előtt is megejthessék a szögesdrót szimbolikus átvágását, némi reformkommunista mosolydiplomáciával fűszerezve. A berlini fal történetéhez súlyos tragédiák sorozata tartozik. Családok szakadnak szét, a közeli viszontlátás reménye nélkül. Egy francia történész, Georges Desbons állapította meg az 1930-as évek elején, hogy az első világháborút követő trianoni „határrendezéssel” több, mint kétszáz magyar települést szakítottak ketté, másik százat pedig megfosztottak alapvető közlekedési és vízgazdálkodási lehetőségeitől. Desbons úgy fogalmazott, hogy a nagyhatalmak „esztelen önkénye szétnyirbált mezőket, elválasztott házakat, útvonalakat, városokat. ” A legszomorúbb példa Kárpátalján van. A történelmi Szelmencen a hajdani Szovjetuniót a hajdani Csehszlovákiától, napjainkban pedig Ukrajnát Szlovákiától elválasztó határ a falu közepén, két házhelyen húzódik. Nagyszelmenc és Kisszelmec lakóinak 61 évet kellett várniuk arra, hogy legalább egy átkelőhely nyíljon a ketté csonkolt község alvége és felvége között. A berlini falat igazából akkor kezdték el bontani, mikor az még föl sem épült. Az antikommunista, szovjetellenes megmozdulások tekintetében ugyanis a berlinieké az elsőség. 1953 júniusában százak tüntettek, százezrek sztrájkoltak a berendezkedő szovjet mintájú rendszer ellen. Akkor azonban a rendszer még elfojtott minden elégedetlen hangot, akárcsak 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában és 1981-ben Lengyelországban. A berlini fal történetének egyik utolsó, groteszk mozzanata, hogy 1988-ban a nyugat-berlini rendőrség elől a nyugati törvényekkel szembekerülő szélsőbalos aktivisták elvtársaikhoz, az NDK-ba másztak át. Onnan azonban pár órán belül visszatoloncolták őket. Az elvtársi hű(tlen)ség jegyében... ! /Laczkó Vass Róbert: Történetük, történetünk. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./
